69.rész- End?- Tanya

Nos,elérkeztünk az utolsó részhez...Tudom,hogy nagyon-nagyon régen jelentkeztem új résszel... Lesz 2. évad,tervezem legalábbis :) Remélem,mindenkinek tetszeni fog ! Csók: T.

Gépek csipogására ébredtem. Már megint. Hihetetlen,hogy újra itt kötöttem ki... A nővérek hangos trappolása a folyósón,a beteg nénik és bácsik lassú menetelése,a fiatal látogatók... Egy pillanatra minden egybefolyt. Próbáltam visszaemlékezni,hogy mi is történt,de ez nem volt olyan egyszerű,mint ahogy elképzeltem. A fejemben csak egy kép maradt meg: Liam arca. Ekkor tudatosult bennem: megkérte a kezemet. Hogy lehetett ilyen felelőtlen?! Hogy akarhatja összekötni velem az életét?! Nem értettem őt. Annyi lányt megkaphatott volna...

Gondolatmenetemet egy halk kopogás zavarta meg,majd nyílt az ajtó és megpillantottam egy kis fejet. A húgomat.

-Tanya,végre jólvagy – mondta mosolyogva. Arca gondterheltnek tűnt,karikásak voltak a szemei,mintha nem aludt volna napok óta.  Közvetlen az ágyamhoz jött,megölelt. Ahogy nyúltam volna felé,észrevettem,hogy infúzióra vagyok kötve. Kiszáradtam.

-Igen,próbálkozok... –  a hangom rekedt. –Mi történt?

-Elájultál – sóhajtott egy nagyot. – Liam telefonált anyuéknak,hogy jöjjenek gyorsan,mert nagy baj van veled... –  le kellett zárja a szemét egy pillanatra,nehogy kibuggyanjon a könny. A szívemre is tehettek volna egy infúziót,mert ahogy néztem a húgomat,olyan volt,mintha tőrt szúrtak volna belé.

-Hé,semmi baj,mostmár minden rendben lesz – mosolyogtam rá. Legalábbis próbáltam mosolyogni rá. Nem is értettem,mi van velem.

Megint kopogtak. De fontos személy lettem hirtelen... Liam nézett be az ajtón, megfagyva nézett rám. Csak ezt a nézését ne... A szemében annyi szomorúság gyülemlett fel,hogy tudtam,mi a döntésem... Nem szabad,hogy szomorú legyen. Többé már nem. Miattam már nem.

-Bejöhetek? – megköszörülte a torkát,és várta,hogy bólintsak. Hát bólintottam.

A húgom kiment a szobából,magunkra hagyott minket.

  –Hogyvagy? Nagyon megijeszetettél,már azt hittem,valami komoly,és én nem is ... –leintettem. Nem szeretnék most ebbe belekezdeni. Csak menjen,aminek mennie kell.

-Figyelj,Liam... Szeretlek. Te is szeretsz engem. Boldogok vagyunk,legalábbis boldogok voltunk... De ez most még nekem túl gyors. Egy eljegyzés... Kicsit korai lenne a mi korunkban. Te nem így gondolod? – Úgy ült ott,velem szemben,mint egy kisgyerek,aki nem tudja elképzelni,hova tették a  játékkocsiját.  A szívem megint megszakadt,de ez a helyes... Tudtam,hogy ahhoz,hogy boldog legyen,el kell engedjem. Nem örökre,de egy időre biztosan.

-De én boldog vagyok melletted... Szerintem  jól megvagyunk,és én... szeretlek,hidd el nekem,de várhatunk,ha ezt szeretnéd,és majd pár év múlva újra felteszem a kérdést és akkor minden rendben lesz...- a szemében annyi remény sugárzott,hogy én is elhittem,amit mond. De nem – utasítottam el a szívemnek egy kis remény-hangját. Nincs helye reménynek. Ebben a kapcsolatban nincs. Ígyhát kőkeménnyé formáltam lelkemet,szívemet és szembenéztem azzal,amit NEM sorsnak neveznek,hanem önös érdekeknek.

-Nem,Liam...- meg se próbáltam mosolyogni. Felesleges lett volna. Szomorú. Megtört. Reménykedő. – Neked most másra kell koncentrálnod. A zenei karrieredre. A saját életedre. Én ebbe nem illek bele... Sajnos. Én csak azt szeretném,hogy ne haraggal váljunk el. Nem kérem a barátságot,mert nem fog menni. Csak azt szeretném,ha megértenéd,mit miért teszek és tettem.

Egy nagy sóhajtás töltötte be az egész szobát. Ez a sóhaj a lelkemig hatolt. Ami most kőből volt. Ezidáig. Éreztem,hogy valamit mentenem kell ebben a helyzetben...

-Szeretnék pihenni,kérlek... – lehunytam a szememet,mert féltem,meglátja a könnyeimet,ami a bal oldalon folyt le,jelezve; innen csak a szenvedés jön,na és a bűntudat. Hogy lehettem ilyen szívtelen? Magamra sem ismerek...

Nem köszönt,nem is nézett rám. Nem is vártam el. Csak csendben,ahogy jött,úgy távozott az életemből,gyorsan és hirtelen. Ahogy kiért,éreztem,hogy nem bírom tovább visszatartani  a sírást,és megtörtem... Hagytam,hagy follyanak a könnyeim végig az arcomon,egy-kettő a párnára huppant. Legalább a kórház kap egy kicsit a szomorúságomból...