Miután befejezte,elnézést kértem előző viselkedésemért,és felmentem a szobámba,miután persze ordítani kezdte a nevemet,szegény hugomat felkeltve ezzel. De nem érdekelt,csak el akartam tűnni ebből a helyiségből...Abszurd egy helyzet volt menekülni a tulajdon anyám elől,de ez van.
Berontottam a szobámba,és rádöltem az ágyra. Ezt nem hiszem el... Egy ideig még mérgelődtem magamban a plafont bámulva,aztán szépen lassan álomba szenderültem...
Az álmom eléggé irracionális volt. Egy szupermarketben voltam,és éppen elutaztam,tudom,mert volt nálam bőrönd és senkitől sem búcsúztam el,legalábbis gondolom,komor arccal álltam a kasszánál,várva,hogy végre kiszolgáljanak és adják a blokkot,amikor megjelent Liam. Ő is beállt ugyanahhoz a kasszához,és nagy,kerek szemekkel nézett rám,mintha nem is tudna beazonosítani. Nem is tudott,mert amikor ránéztem,szomorúság volt a szemében,aztán lehajtotta a fejét,én pedig megkaptam a blokkot. Vonakodva engedtem a helyemre a sorban következőt,és hátatfordítva Liamnek,aki láthatólag azt sem tudta,ki vagyok,elmentem a kocsihoz,és mire megbántam volna tettemet,olyan volt,mintha senki sem hallotta volna meg az ordítozásomat. Csak békés családokat láttam,akik észre sem vesznek...Torkom szakadtából ordítottam,de semmi.Aztán elkezdtem halványulni...
Ééééés felébredtem.Ezt nevezem rémálomnak...Nagy levegővételeket véve egy kis idő múlva megnyugodtam,de az a kis "miért?" befészkelte magát a fejembe. Lehet,hogy véletlen,hogy Liammel álmodtam,de mi van,ha annyira nem is az!?
-Nane...az nem lehet! Neeem! Ilyen nem történhet meg-vágtam kétségbeesett arcot.-Nem,ez biztos tévedés! Nem szerethetek bele egy sztárba! Ez kész röhej !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése