33.rész-Ébredés-Tanya

Ahogy kinyitottam a szemem,lassan hozzászoktam a fényhez. Még mindig nem tudtam,hol vagyok,de honnan is tudhattam volna!?
A szememet lassan nyitottam ki,aztán minden részlet,akár kicsi,akár nagy,összeállt. Ahogy körülnéztem,minden olyan furcsa lett. Egy kórházban voltam,rám kötve gépekkel. Rendesen fel voltam szerelve...

Minden kis tárgyat alaposan megnéztem,aztán észrevettem valami zavarót,ami nem illett a képbe. Egy srácot,aki éppen lehajtott fejjel ült a kanapén,gondolom aludt. De hogy kerül ő ide és mit akar tőlem!? Mikor ki akartam nyitni a számat,hogy beszéljek,észrevettem,hogy egy hang sem jön ki a számon. Talán megnémultam!? Jézus Mária! De nem,csak ki voltam száradva,pedig nemrég ittam,emlékszem.Lenéztem a kezemre,aztán az ágyamra,majd a takarómra. A hajam a takaró felső részére omlott."Milyen hosszú lett..."-ámuldoztam.
Mi történt velem!? Semmit sem értettem.

Mivel egy hang sem jött ki a torkomon,nem is próbálkoztam,ám ekkor bejött valaki a szobába,halkan,mintha félne,hogy felébredek,ám amikor észrevette,hogy a szemem nyitva van,sikítani kezdett.
Anya volt az,őt megismertem. A szeme alatt sötét karikák,mintha már rég nem aludt volna,de még mindig ugyanaz volt. A srác viszont lassan ébredezni kezdett,majd fáradtan rám nézett,mintha tudná,mire számíthat,aztán az arca felragyogott. Mind a ketten odarohantak,anya rám vetette magát,én viszont csak a fiút tudtam nézni. Miért olyan ismerős? Nem is láttam még soha életemben,mégis,volt benne valami hívogató.


-Úristen,kicsim,végre felébredtél-rázott meg gyengén,ám nekem olyan volt,mintha teljes erejéből rángatna. Felnyögtem,mert nem bírtam már,erre ő bocsánatkérően mosolygott.
-Jól vagyok,anya...-végre visszajött a hangom,ezaz !
-Szólok az orvosnak,hogy felébredtél-és már ki is rohant.A srác az arcomat nézte,le sem vette a szemét rólam. Amikor ránéztem,gyorsan elkapta a fejét.
-Szia-mosolygott halványan.
-Szia... ne haragudj,ismerjük egymást?-az arcomról csak az értetlenséget lehetett leolvasni,legalábbis a megdöbbenés,ami rajta mutatkozott,erről árulkodott.
-Én vagyok az,Liam. Nem emlékszel rám?

Az agyamban megpróbáltam megkeresni,de nem találtam sehol. A fejemmel tagadást jeleztem,nem bírtam válaszolni neki,mert amit láttam az arcán,minden örömömet elfújta.

-Ne haragudj,nem.Meg tudnád mondani,mi történt velem? -kérdeztem reménykedve.
-Karamboloztál,és több mint 2 hónapig kómában voltál. 

2 hónapig!? Jézusom... Karamboloztam? Hirtelen minden összeállt,de rá nem emlékeztem.


-Úristen...-suttogtam. 
-Emlékszel!?-kérdezte reménykedve.
-Igen,valami rémlik...De rád nem emlékszem. Milyen volt a kapcsolatunk !?-kérdeztem megrémülve. Talán a barátom,vagy csak haveri kapcsolatban voltunk?
-A barátod vagyok vagy voltam,nem tudom,mi a mostani állapot.-Az arcán és a szemében szomorúság villant. Elszégyeltem magam. 
-Ne haragudj,nem akartalak megbántani.
-Nem,ne kérj bocsánatot,nem a te hibád volt,hanem azé a...-szorította ökölbe a kezét-most viszont mennem kell...pihend ki magad !


Meg sem várta,hogy válaszoljak,már ki is ment a teremből. Szerencsétlen ember,és én vagyok a hibás mindenért...